November 20-án, a már kitartóan fújó ÉNY szél délutánra talajszinten legalábbis eléggé északias lett, így az ARIS csak második dobásra maradt fent, a lejtő pedig dobált és nem emelt. Az eldobóhelynél a szélirány 60 fokra volt jobbról. Végül a fenti irtásnál, ahol a szél oldalról már csak 45 fokról fújt, még mindig turbulens viszonyok uralkodtak. Az eldobást követően, pár perc idegtépő, szemmagasságú közlekedés közben a lejtőre visszaérkezve, félhátszélben a gép minden előjel nélkül késbe állt és egy nagy megmerülés-laffogás után hajszál híján beesett a fák közé. Kopp-ellencsűrés, kopp magassági belenyomás, kikanalazás - vakon történt, mivel az Aris a Kilencfa felé eső növényzet takarásába került. A kikanalazás közben 1-2 méterre lehetett a lomboktól. Előreutaztam, majd piskóta ismét...az Aris lassan kiemelkedett az alsó trutyiból... széllel szemben beállva az érdekes az volt, hogy magasabban tiszta réteges áramlás fogadott, egyre erősebb széllel. Feljebb már szó szerint megállt a széllel szemben a 3,1 kg-ra felballasztolt Aris, és enyhe húzott magasságival feltűnésmentesen, nagyon lassan emelkedett - saccra úgy 0,3-0,5-ös varióval.
Gyanakodni kezdtem, hogy ez az első hullámrepülés lesz a HHH-n - modellel! Az egész meglehetősen hihetetlennek tűnt elsőre. Azonban a környéken lévő siklóernyős kollégák szóltak, hogy a hegy felett-mögött, Bp felé egy lapos hullámfelhő látszik. A gyanú beigazolódni látszott, mivel nem akart véget érni az emelkedés, és közben már elöl, a Pilis felé is körös-körül hullámfelhők alakultak ki, a távolabbi nyugati hegyláncokon.
Összességében tehát: a "sima" normális HHH-lejtőzést követően, a gép orrát NY-ra igazítva, a gép fokozatosan "megállt", ölyv módjára lebegedett. E gyenge átlagos f3b csőrlési magasságban (cca 220-250m) kisimult a levegő és a jelek szerint egy alacsony aljú hullám alakult ki. Az indulási helye alulról kb. a jobb kéz felé eső a bokros teknő bal széle volt, az előrenyúló gerinccel, amelynek jobb oldala mentén eléggé keményen előre lehetett utazni a szélzsák felé, végig emelve. Igazán magasan viszon már az egész teknő emelt, nagyjából egyenletesen. Minimális mozdulatokkal lehetett vezetni a gépet, mintha szélcsend lenne, semmi dobálás nem volt. Közben szép lassan távolodott a gép, miközben széllel szemben egyre kevésbé haladt a Vöröskővár szélzsákja fölé...majd végül fel sem merülhetett a manőverezés széllel szemben (a szélről lefordulva kb 3-4 másodperc alatt kitakarta volna a Mária) a szélzsák fölül egyszer visszautazva is rekord gyors volt a visszaérés.
A HHH-menti magassági rekordot gyakorlatilag csak a láthatóság korlátozta. Mivel balról majdnem vízszintesen sütött a nap, minden barnás-vörösben fürdött, és már szinte a nyugodt emelkedés első részében, kb 500-550m felett a pálca törzset már nem lehetett látni...még emelkedtem, de aztán kész, elég volt. A fordulókban hosszú másodpercekig nem lehetett látni a vékony kis deszkát sem, ahogy ide-oda közlekedett.. cca 100 méteres lépcsőkben zuhantam lejjebb - e közben semmi sem látszott a gépből, mindvégig, hasra húzást pötyögve trimmeltve "magától" felbukkant...HHH-n ilyen magasan még nem voltam.
A végeredmény a jégben úgy 80 perc örömködés. Mivel már 30 perc után is fagyasztott húsnak éreztem magam, kb 1:20 után lejöttem, és az ernyősök gyűrűjében leszálltam. Díjazták a hangját. Volt minden, stratoszféra repülés, hosszú zuhanások, műrepülés, stb. Szürreális volt az alul lévő majdem-szélcsend...és a csend, miközben fent láthatóan erős szél uralkodott. Kép van, de csak a tájról. Némelyik pillanatra gondolva örültem, hogy a gépet nem hagytam el valahol. 
Többször is átvillant, milyen jó lett volna egy lakcímet, telszámot beleírni az orrba, mert mi van, ha lefordul a hullámról... és meg sem áll Kispestig...főleg a lemászás a kakasülőről igencsak nehézkes lett, annyira köves, miközben guvadt a szemem felfelé. Óriási szezonzáró volt.
